Berlin felállva ünnepelte Dárdait

Egészen pontosan 77 116 néző ünnepelte egyrészt a másodosztályú Hertha feljutását, másrészt a harmincöt éves, klubrekorder labdarúgót, aki 297 bajnoki mérkőzést játszott a német főváros együttesében. A „Maifesttel” együtt családi ünnepség is volt a Détári Lajos 1988-as, Német Kupa-döntős főszerepét idéző Olimpiai stadionban, hiszen az előmeccsen a másfél évtizedet a Hertha csapatában töltő középpályás egyik gyermeke, a tizenkét éves Palika is játszott, míg az öt esztendős Bencét a papa hordozta körbe az arénában.

„Most már elárulhatom, nem annyira a gyereknek, mint inkább magamnak szólt, hogy bevittem Bencét a pályára. Tudtam, ha ő ott van, akkor vele foglalkozom, és nem lesz időm elérzékenyülni” – mondja Dárdai a Hertha–Augsburg mérkőzésről, amely hivatalosan Bundesliga-találkozó, egyébként meg gálameccs volt.

A Berliner Morgenpostban már a múlt csütörtökön magyarul jelent meg, hogy „nagyon köszönöm, Pal Dardai”, a lap tegnapi számának első oldalán pedig ez szökött az olvasó szemébe: „Ó, mi szép!” (A lírai szalagcím egyaránt szólt a Bundesliga 2-es elsőségnek, valamint az ünnepeltnek.) A magyar játékos lelkileg alaposan felkészült: noha szombat estére hívták a Hertha-játékosok táborába, megbeszélte, hogy csak vasárnap reggel érkezik oda, mert a mérkőzés napján már szaladnak az órák, nem lehet sokat tűnődni... A hangulat ezzel együtt elámította: „Aki nem látta, el sem tudja képzelni, mi zajlott a stadionban.”

Hogy minek köszönheti a különleges tiszteletet? „Talán a karakteremnek. A szurkolók többsége ugyanolyan keményen dolgozik, amilyen elszántan küzdöttem én is azért, hogy előbbre jussak. Az eltökéltség meghozta az eredményét: korábban lettem a Hertha legtöbb győztes meccset játszó labdarúgója, mint csúcstartó a szereplések tekintetében.” Az akarat tényleg sokat számít, hiszen a 61-szeres válogatott Dárdai nem tartozik a világklasszisok közé, mégis a hírességek közé emelkedett a multikulturális városban.

„Már-már tényleg úgy tekintenek rám Berlinben, mint az édesapámra annak idején Pécsett. Pedig én sosem lőttem egy meccsen négy gólt, ahogyan apu hetvenötben az Újpestnek... Viszont én is felismertem a helyzetet. Amint ideszerződtem, rájöttem, hiába rúgtam sok gólt odahaza, itt hosszú távon csak védekező játékos lehetek, mert abban a ritmusban, amilyen tempóban errefelé a támadók játszanak, nem tudok futballozni. Talán, ha Németországban növök fel, gólkirály is lehettem volna... Így viszont meg kellett tanulnom szerelni vagy legalábbis labdát lopni, és futni, kifulladásig...”

Befutott szépen. S bár szerzett döntő gólt a Bayern ellen, játszott a Milant legyőző csapatban a BL-ben, olyan futballélményt még nem élt át, amilyet vasárnap kapott a klubtól és az élettől. „Nem szokásom a relikviákat rakosgatni, de azt a fotót bekereteztetem és kiteszem a nappali falára, amely a szurkolók transzparenséről készült. A drapérián az állt: A Bajnokok Ligájától a másodosztályig egy herthás mindig köztünk volt... Alatta pedig a nevem és a köszönet. A gyerekkoromról emlegetem, hogy olyannak tetszett, akár egy mesefilm; úgy látszik, a felnőtt éveimről sem mondhatok mást. Bár a vasárnapot bizonyos tekintetben máris el kell felejtenem. Hétfőtől nem a csaknem háromszáz meccset játszó futballista, hanem edzőjelölt vagyok. Az abszolút kezdőben, és még nem a padon.”


http://nol.hu/lap/sport/20110517-hab_a_herthan